Számos televízió-, rádióműsor, újságcikk és könyv fűződik a 61 évesen is igen fiatalos Harle Tamás nevéhez. Amellett, hogy tanít, fontosnak tartja, hogy a tanítványok életére is hasson. Szerinte a jövőbeli célt már a jelenben megvalósultnak kell látni. A motivációjáról és a siker titkáról beszélgettünk az egykori tengerésszel. 

• Budapesten született és édesanyja, Vermes Éva is újságíró volt. Sok éven át a Családi Lapnak a főszerkesztője. Milyen volt a kapcsolatuk?
• A legfantasztikusabb kapcsolatban voltunk, ami lehetséges egy anya és a fia között.  Végig beszélgettük az egész fiatal koromat. Csodálatos gyermekkort biztosított nekem. Ő nyitotta meg előttem a társadalmi, emberi, művészi területeket, így ismerkedhettem meg a világ ezen arcaival. 

• Mikor lett Önből újságíró?
• Elég későn értem.  Huszonhat évesen is még kerestem a helyem. Ekkor mentem el tengerésznek, hogy valóra váltsam egyik gyermekkori álmomat. Amikor hazajöttem elgondolkoztam azon, hogy hogyan tovább, mit csináljak? Hamarosan a Nemzeti Sporthoz kerültem, ott kezdtem el próbaidő alatt dolgozni, majd ott ragadtam és így indult a pályafutásom. 

• Milyen élmény volt Önnek tengerészként, a Földközi-tengeren egy áruszállító hajón dolgozni? 
• Nagyon érdekes volt. Én nem voltam katona, de visszatekintve nekem ez volt a katonaság. Egy kereskedelmi hajón dolgoztam, tehát nem egy nagy utasszállítót kell elképzelni, ahol luxuskörülmények között élnek az utasok. Vasat és búzát szállítottunk Európa és Afrika vagy Ázsia között. Gyakran Egyiptom, Szíria felé.

• Volt, hogy kikötöttek valahol? Esetleg megálltak megnézni az országot?
• Emlékszem, a most tűzben álló Szír partokon, egy karácsonyon ki is kötöttünk, mert akkor még békesség volt. Afrikában Marokkó is nagy élmény volt. Európából Romániát tudnám kiemelni, illetve Spanyolországból is gyakran szállítottunk. Be kell vallanom, hogy sokkal jobbat reméltem, mint amit ott kaptam. Kemény volt, hiszen huszonhat férfi volt „bezárva”, egy picike hajóba. A picit úgy kell elképzelni, hogy az egy ezerötszáz tonnás magyar hajó volt, de olykor leparkoltak mellénk japán tankerek is, ami százötvenezer tonnás volt, tehát százszor nagyobb volt, mint a miénk. A kikötőben kimentem, fölnéztem és nem láttam a tetejét és a végét. Voltak verekedések, kiközösítés, de ugyanakkor voltak csodálatos élmények is. 

• A pozitív dolgok közül mit emelne ki?
• Szembesülni azzal, hogy mikor felnéztem Afrika partjainál az égboltra, és valami egészen hihetetlenül sűrű és egészen más csillagképekkel találkoztam, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Az alkonyi fény, az alkonyi kékség egy másik fantasztikus látvány. Amikor a tenger és az estébe hajló ég ugyanolyan kék. Ezt úgy kell elképzelni a nyílt tengeren, hogy az ember úgy érzi, hogy benne van egy gömbben, aminek a közepén ott ring, hullámzik, siklik a hajó. Felülmúlhatatlan élmény, hogy ekkor az ember körül egyszerűen van egy buborék, ami kék, és olyan, mintha a világmindenség ott lenne végtelenségig és semmi más nem létezne, csak ez a nagy kékség. Gyönyörűséges, ahogy egybeér a tenger az éggel. 

• Ekkor elgondolkozott az életen? Ábrándozott arról, hogy a jövőben miket szeretne megtenni? 
• A jövőről nem, a jelen pillanatát éltem át teljességgel. Főként a szeretteimre gondoltam, azokra, akik nem lehettek velem és hiányoztak. 
• Láttam önmagukat kőkeménynek mondó férfiakat is nemegyszer sírva fakadni.  Voltak olyan hatalmas hullámok, amikor az ember úgy érezte, hogy most állítsák meg a földet, és akkor én ki is szállok. Az elején nagyon tengeribeteg voltam. De örülök, hogy elmentem, mert egész életemben sajnáltam volna, ha kihagyom ezt az élményt.

  Harle Tamás 1995-ben, a Gyertyafényben című televíziós beszélgetőműsorának (Magyar Televízió) sajtótájékoztatóján interjúalanyaival, a később fiatalon elhunyt Albert Györgyi műsorvezetővel, Ungár Anikó bűvésszel, valamint Vágó István televíziós személyiséggel

• Az utolsó útja a tengeren hová vezetett?
• Az utolsó utam a tengeren talán Koper (Szlovénia) kikötőjébe vitt. Éppen Afrikából jöttünk haza. Említettem, hogy voltak kemény dolgok, verekedés, ellentét. Az egyik tengerész, aki nem kedvelt engem, az útlevelemet bedobta a tengerbe, így aztán a tervezettnél korábban ki kellett szállnom. El kellett utaznom vonattal Belgrádba és a konzulátuson egy új útlevelet szereznem, hogy haza tudjak jönni. 1984-85 táján történt, még a szocializmusban, amikor nem lehetett csak úgy utazni a világban. Így fejeződött be a tengerészségem, a tervezettnél két hónappal hamarabb. 

• Félt a kudarctól?
• Sosem féltem a kudarctól. Éppen ezért természetesnek gondoltam, ha hibáztam. Nem tagadom, hogy volt, amikor elszúrtam dolgokat, voltak, amik nem sikerültek. De ez igazából sosem vette el a kedvemet. Persze egy ideig rossz, fel kell dolgozni, de ez hozzátartozik a fejlődéshez. Anyukám révén olyan emberekkel voltam körbevéve, akik mindig támogattak. 

• Mi motiválja Önt?
• Bármibe is fogtam azt igyekeztem úgy csinálni, hogy abba ne csak én szeressek bele, hanem az is, aki leül a tévé képernyője elé vagy a kezébe veszi az újságot. Nagyon fontos dolog, a hallgatóknak mindig mondom is, hogy próbálják beleképzelni magukat az olvasó, a néző, a hallgató fejébe. Vajon Őrá mi hat? 

• Mennyire szokott figyelmet fordítani a visszajelzésekre?
• Azt gondolom, hogy nagyon fontos. Én nem az vagyok, aki azt mondja, hogy a mások véleménye nem érdekli. Érdekel, és hála Istennek zömével nagyon jó visszajelzéseket kapok. A tanítás is egy csodálatos dolog. Harminc éve tanítok újságírást. Tudom, hogy tudok hatni a tanítványaimnak nemcsak a pályafutására, hanem sokszor az életükre is. Vissza tudom nekik adni azt, amit én az anyukámtól kaptam. Szóval szerintem fontos dolog a visszajelzés. Hiszen ez alakítja az embert. Sokszor a rossz visszajelzés a legjobb, mert az embernek az ellensége, vagy aki haragszik rá, aki nem szereti, gyakran sokkal őszintébben megmondja a tutit. Ha az ember erre is odafigyel, akkor tudja úgy alakítani a további írásait, hogy még jobb legyen. 

• Mi az Ön trükkje-titka? Hogyan mászta meg ennek a szakmának a meredek részeit?
• A trükk a belülről jövő trükk. Amikor tizennégy éves koromban megkérdezték, hogy mi akarok lenni, akkor mondtam, hogy válogatott labdarúgó vagy egyéb híres ember. Bennem mindig munkált az, hogy megmutassak valamit magamból és végig vigyem a terveimet. Valami olyat szerettem volna tenni és mutatni, ami különleges. Ötödikes lehettem, amikor kellett egy iskolai rajzot készíteni. Azt a mesét kellett illusztrálni, amikor Mátyás királyhoz elmegy egy lány és az a feladata, hogy vigyen is valamit, meg ne is. Végül szamárháton visz egy szitában valamit. Én nagyon csúnyán rajzoltam. Azóta sem tudok jól rajzolni, egy ember ábrázolásával is meggyűlik a bajom. Ezért a füzetembe az anyukám helyettem rajzolt egy csodálatosan szép képet a mesebeli kislányról. Másnap a tanító néni nagyon megdicsért, de én elmondtam neki, hogy az anyukám készítette el a rajzot. Ennek az emléke utána mélyen belém égett, hogy olyan jót kell nyújtanom legközelebb is, mint amilyen szép volt az a rajz. Nagyon érdekes dolog, hogy mi az, ami hatással van az emberre, mi az, ami motiválja. Gyakran észrevétlen dolgok, mint itt esetemben is. De biztos, hogy a motiváció nem egy hátizsák, amit majd mögüled ráad valaki. Ha van valami belső erő, belső késztetés, valami jövőkép, akkor tesz rá szert az ember. 

• Hogyan lehet káprázat helyett valóság, az emberben lévő jövőképből?
• A jövőkép már úgy jön elő bennem, mintha emlékkép lenne. Én előre látom már megvalósulva azt, ami még csak egy elképzelés. Azt gondolom, hogy ha lehet valamit átadni, akkor ebben lehet valami igyekezetet tenni, hogy az ember lássa már elkészülve azt, amit szeretne, amit tervez. Az ember lássa már a jelenben olyannak magát, mint amilyen szeretne lenni például öt év múlva. Én mindig látom, hogy milyen szeretnék lenni öt év múlva. Mindig tudom, hogy mi az, amit akarok. Nem mindig sikerül, de ez egy jó hajtóerő, ha látjuk magunk előtt azt a célt, amit el szeretnénk érni.

Szívből köszönjük Tamásfalvi Hannának Harle Tamással készített interjút.